Vannak dolgok, amiket egyszerre tudok csodálni, és mégis rémülettel töltenek el. Jim Simons és a Renaissance Fund ilyen. Mondom mindjárt mire gondolok.

Kezdetben vala az elgondolás, ami egyszerű és egyben nagyszerű volt: A pénzpiacok, meg a tőzsde úgy általában arra lettek kitalálva, hogy egyrészről pénzhez juttassák a vállalkozásokat, másrészről a kisember megtakarításait elhelyezve részesedni tudjon ezeknek a cégeknek a profitjából. Hosszútávon. Tulajdonosként.  Legalábbis a szerencsésebb történelmi fejlődésű országokban ez (vagy ez volt) a helyzet. Zseniális elgondolás, ha azt vesszük alapul, hogy nem mindenki született vállalkozónak, de mégis szeretne egy sikeres vállalkozás – legalább részbeni- tulajdonosa lenni. Ezzel az elgondolással mindenki jól jár(t).

Aztán a kapzsi ember látta, hogy mindez jó. De elgondolkozott, hogyan lehetne mégis több pénzt keresni ezzel. Így hát kitalálta a technikai analízist. Itt kezdenek el elszabadulni a dolgok. Még korábban fontos volt, hogy milyen cégbe fektetem a pénzem, mert hosszútávon gondolkodtam addig a technikai analízis semmi ilyesmivel nem törődik. Szigorúan statisztikai alapokon -az adott cég tevékenységi körét figyelembe sem véve- a múltbeli adatokra támaszkodva hoz meg befektetési döntéseket. Itt már régen nem hosszútávról beszélünk, és már régen nem veszünk figyelembe társadalomi szempontokat. Ez  “Greed is good!” – Gordon Gekko világa.

Ezen a ponton jött el Jim Simons-ék pillanata. Aki – néhány hasonszőrű gondolkodóval együtt – megváltoztatta a pénzügyi befektetések világát, mert kitalálta a quant tradinget, vagy Algo-tradinget. Ez már nem a hosszútáv, hacsak nem hosszútávnak fogod fel azt az időt, ameddig kattintasz egy egérrel, és ezt elosztod gyorsan 500-al. Mert ebben a világban így fektetnek be. Algoritmusok. Miliszekundomok alatt  Csodálattal tölt el, hogy Jim Simons csapata néhány fenomenális képességű emberrel ki tudott alakítani egy olyan rendszert, amiben embertől függetlenül algoritmusok felfoghatatlan gyorsasággal  hoznak befektetési döntéseket. Amíg ezt leírom vesz Coca-Cola részvényt, ameddig befejezem a mondatot, már rég eladta.

Kiderült, hogy semmi sem tud úgy profitot kipréselni pénzügyi rendszerből, mint a quant trading. A végletekig tökélesített algoritmusokat már senki sem érti, nem tudjuk miért vesznek, miért adnak el, de dől a lé. A döntéseket már rég nem exkluzívan pénzügyi adatokra építik, hanem például időjárás adatokra. Az algoritmus pontosan tudja, hogy napos idő esetén a párizsi tőzsde mekkora eséllyel zár pozitív tartományban, és ezt bizony figyelembe is veszi, amikor ezerszámra hoz döntéseket egy nap.

De itt jön az, ami rémülettel tölt el. A rendszer nem erre lett kitalálva. Ez olyan, mintha egy régi Polski Fiatba belepakolnánk egy Forma 1-es Mercedes motorját. Darabokká tépné. Sokszor használják a kaszinókapitalizmus kifejezést manapság. Ez valóban az: a kisbefektetőknek. De ha kellő pénzed és sebességed (számítási kapacitásod van), nyerőben lehetsz. Hogy érzékletesem a dolgot: A Renaissance az elmúlt években 7 millárd dollárt ( 2046 milliárd Ft, plusz az apró) keresett évente a befektetéseiből. Ez több, mint az éves árbevétele olyan cégeknek, mint a Levi’s, vagy a Hasbro.

Hosszú éveket húztam le a new yorki tőzsdén jegyzett részvénytársaságoknál. A történet mindig arról szólt, hogy hogyan tudunk több “értéket teremteni a részvényeseknek”. Magyarán, hogyan tudunk még több pénzt kifacsarni a rendszerből. Önmagában is fals az az elképzelés, hogy egy cégnek csak és kizárólag a tulajdonosok felé van felelőssége, és a társadalom felé semmi. Viszont milyen befektető az, aki másodpercekre tulajdonos? Hogyan lehet hosszútávon gondolkodni, társadalmilag felelősnek maradni egy ilyen világban?

Akit érdekel:  The Man Who Solved The Market – How Jim Simons Launched the Quant Revolution. Az Algo tradingről egy nagyon jó Ted videó: Kevin Slavin – How algorithms shape our world

Valaki, vagy valakik meghackelték a Twittert, és ezzel gyakorlatilag bárkinek a nevében képesek lettek volna posztolni. Innen Magyarországról nézve, ahol elég alacsony a Twitter felhasználók száma, ez nem egy nagy probléma. De ismerjük el, a platform elég fontos kommunikációs szerepet tölt be a nagyvilágban. Trump itt kommunikál, Elon Muskot az amerikai tőzsdefelügyelet is büntette már meg, hogy a Tesla részvények árát befolyásoló információt tett itt közzé. Szóval egy elég nagy befolyással rendelkező felületről van szó.

Szerencsére a hacker(ek) csak némi bitcoint-ot kunyeráltak a posztokban híres és gazdag emberek nevében. Tették ezt persze jól felfogott érdekeik mentén, mert a bitcoin tranzakciók gyakorlatilag lenyomozhatatlanok. Ha megnézzük egy-egy hírre – lsd. Elon Musk, vagy Trump posztjai – mekkora kilengéseket tudnak produkálni a tőzsdék, elég gyorsan összehozhattak volna mondjuk egy gyors összeomlást a pénzpiacokon.

Teremtettünk magunk köré egy rendkívül törékeny, de nagyon gyors és összekapcsolt világot, ahol a fékeket és ellensúlyokat kidobtuk a rendszerből, vagy egész egyszerűen elfelejtettük megépíteni.  Mindannyian egy időzített bombán ülünk.

„Jó idők jártak, nagyon jó idők. Mindenki jól keresett, és mindenki el is költötte, amit keresett. Ez akkora növekedést eredményezett, amilyenre addig nem volt példa. Az ország vagyona nem egészen tíz év alatt több mint a duplájára nőtt. Az új technológiák és az újfajta média segítségével minden addiginál sebesebben terjedtek a hírek és az ötletek. Valóban példátlan idők jártak…. Aztán történt valami, és a folyamat hirtelen megtorpant. Ha az ember megpróbálja kijátszani a természet törvényeit, jön a korrekció. A természet iszonyodik az egyensúly hiányától. Semmi sem nőhet örökké. Ezért hát, noha az emberek azt hitték, a jó idők sohasem múlnak el, 1929. október 29-én hirtelen és váratlanul mindennek vége szakadt.” - Simon Sinek: A Jó vezetők esznek utolsónak

Néhány hónapja egy ingatlan fejlesztésben érdekelt emberrel hozott össze a sors, és volt lehetőségünk beszélgetni egy picit. Látva azt a már-már irracionális növekedést, ami a magyar piacon történt megkérdeztem emberünket, hogy mit gondol, mi fog történni a lakásárakkal. A válasz az volt, hogy: „innen már minden csak felfelé fog menni”. Azt hiszem ez volt az első jel, amikor megijedtem. „Semmi sem nőhet örökké.”

A növekedési időszakok utolsó fázisában van valamilyen megmagyarázhatatlan, haláltánc jellegű magatartás. Mindenki addig táncol, míg szól a zene. De aztán hazamegy a zenekar. Ez történik most, nem a koronavírus. A koronavírus maximum a napfelkelte a nagy buli után. „A természet iszonyodik az egyensúly hiányától.” – ezt kellett volna legkésőbb 2008-ban megtanulni, és ezt kellene most is. Mondjuk el még egyszer, mert annyira nagyon fontos: „A természet iszonyodik az egyensúly hiányától.”

Ugorjunk ismét egyet az időben, az időpont 2018., a helyszín a Corvinus egyetem egyik előadója, az óra pedig egy gazdasági óra menedzsereknek. Az oktató felteszi a kérdést: „Mi egy vállalkozás legfőbb feladta?” Majd rögtön meg is válaszolja: „Hogy pénzt termeljen a tulajdonosok, vagy részvényesek számára.” Ez a „részvényesi értékmaximalizálás” elmélete csúnya kifejezéssel. Majd megkért minket, hogy ismételjük el. Hogy mindig, minden körülmények között emlékezzünk rá, mint egy mantrára.

Sokat beszélgetek cégvezetőkkel, volt cégvezetőkkel, különböző rendű és rangú menedzserekkel. Én azt látom magam körül, hogy legtöbbjüket nyomasztja a „részvényesi értékmaximalizálás”. Azért, hogy „jöjjenek a számok” olyan a végletekig kizsigerelt szervezeteket hoznak létre, amelyek képesek ugyan „hozni a számokat”, de legkevésbé sem ellenállók. „A természet iszonyodik az egyensúly hiányától.” Gondoljunk bele melyik ember áll ellen egy vírusfertőzésnek? Egy testileg-lelkileg kizsigerelt ember, vagy egy testileg – lelkileg kipihent, egészséges ember, akinek vannak tartalékjai? Miért gondoljuk azt, hogy ez a szervezetek, vagy akár a gazdaság egészére tekintve nem így van?

Szóval valóban a „részvényesi értékmaximalizás” a legfőbb feladata egy vállalkozásnak? A legtöbb nyelvben van két szó, amit a cég szó szinonimájaként szoktunk használni. Vállalkozás és társaság. Lehet érdemes elmerengeni ezen a két kifejezésen: VÁLLALKOZUNK valamire, hogy megvalósítunk valamit, hogy megoldunk egy problémát. Ezt legtöbbször nem magunk tesszük, hanem másokkal összefogva, TÁRSASÁGBAN.  Valóban az a legfőbb feladta egy vállalkozásnak, hogy pénzt termeljen a tulajdonosok, vagy a részvényesek számára? Vagy inkább az, hogy megoldjon egy problémát a társadalom, az emberek számára? Hatalmas különbség.

A kapitalizmus, ahogy mi magyarok megismerhettük nem éppen a legszebb arcát mutatta nekünk. Mikor mi újra belecsöppentünk a 90-es évek elején a világ már dogmaként kezelte a „részvényesi értékmaximalizálást”. Holott nem volt mindig így: a 70-es és 80-as években nyert teret ez a szervezeteket és embereket kizsigerelő és mérgező változat.

Adódik a kérdés, hogy temessük-e el a kapitalizmust? Tisztán látszik az elmúlt napok történései alapján, hogy a kapitalizmus alternatívája a káosz. Mondjuk ki bátran: a demokráciánál és a kapitalizmusnál nem találtak ki élhetőbb rendszereket az emberek számára. Semmi, semmilyen rendszer, vagy eszme nem volt képes nagy tömegek számára olyan jólétet teremteni, mint ez a két rendszer.

Franklin. D Roosevelt a nagy gazdasági válságra úgy gondolta, hogy a New Deal a megoldás, egy új társadalmi egyezség. Európa nagy része -beleértve minket is magyarokat- úgy gondolta, hogy a nemzeti szocializmus. Bár nem ismerjük még a koronavírus által okozott gazdasági válság következményeit, de félek az előttünk álló válság egy hasonló döntés meghozatalára fog kényszeríteni minket. Egy biztos: esélyt kaptunk a történelemtől, és ahol most haladhat a generációm az a történelem főutcája. Rajtunk múlik. Ahogy Roosevelt első beiktatási beszédében fogalmazott:

„Igen, a pénzváltók elmenekültek a civilizációnk templomában elfoglalt magas helyeikről. Lehetőséget kaptunk arra, hogy visszaállítsuk az ősi igazságokat ebben a templomban. Ezt a helyreállítást abban tudjuk mérni, hogy mennyivel nemesebb társadalmi értékeket alkalmazunk a nyers profitnál. A boldogság nem pusztán a pénz birtoklásában rejlik; hanem az eredmények által okozott örömben, és a kreativitás miatt érzett izgalomban. A munka örömét és erkölcsi ösztönző hatását többé nem szabad elfelejteni a tünékeny profit hajszolása közben. Barátaim, ezek a sötét napok csak akkor érik meg azt, ha megtanítják számunkra valódi sorsunkat, hogy nem azért vagyunk, hogy szolgáljanak, hanem azért vagyunk, hogy mi szolgáljuk magunkat és embertársainkat.”

Egy új társadalmi és gazdasági egyezségre van szükség. Ebben az exponenciális világban - számítógépes hasonlattal élve- nem tudunk egy régi hardveren totálisan új szoftvert futtatni. Az egyre nagyobb és nagyobb összeomlásokhoz fog vezetni. A demokráciát és a kapitalizmust kidobni nem lehet, és nem is érdemes, így újra ki kell találnunk a kereteket. Mindennek meg kell változnia, hogy minden a régi maradhasson. Idealista vagyok. Abszolút. Hiszek benne? Teljes mértékben.

Tényleg ez a kérdés maradt. Néhány nappal ezelőtt a saját Facebook falamon megosztottam egy írást. Ez az írás arról szólt, hogy van-e, lehet-e a #maradjotthon-nak alternatívája. Ebben a következőket írtam:

„Minden élet szent, és mindent meg kell tenni az emberi élet védelméért. De! Egyszerűen kurvára nem optimális az, amit csinálunk. Gyakorlatilag lezártuk az egész világot, emberek milliói vesztik el a megélhetésüket, egy élet alatt felépített üzletüket, lesznek talán ennek következtében öngyilkosok.Soha sehol nem fognak szerepelni egy statisztikában sem.... Szóval szép dolog ez a #maradjotthon, és lehet szembe megyek az árral, de valami kurvára nincs rendjén. Ez nem az optimum. Óvjuk az időseket, találjunk megoldásokat, ha valamelyik tényleg komolyan veszi, és vigyáz magára, hogy ne kelljen emberek közé menni. De az egész világot megbénítani, és ilyen következmény károkat okozni egyszerűen nem szabad. Ha radikális, ha nem. Ha tetszik, ha nem. Ideje átgondolni a dolgokat.”

Bevallom nem mertem kirakni ezt, így ide a blogra. Féltem a népharagtól, meg attól, hogy gyilkosnak leszek kikiáltva. Sokan kommentelték az írást, ki így, ki úgy. Ellenben a szokásosnál jóval többen írtak nekem néhány sort privát üzenetben a dologról. Általában ráerősítve arra, hogy ami most zajlik körülöttünk, az nem az optimum. Gyanítom ők is féltek attól, hogy gyilkosnak lesznek kikiáltva. Most ezt az írást ugyanerről kirakom ide. Ami erre inspirált az az alábbi videó.

Puzsér Róbert megosztó személyiség. Valaki vagy szereti, valaki vagy utálja. Én speciel szeretem, és bár nem mindenben értünk egyet, de hasonlóan gondolkozunk a világról. Ha az éppen aktuális mémek átnézése, vagy politikai vérmérséklet szerint a 444.hu, vagy a Mandiner átböngészése mellett fél órát szánsz erre a videóra nem fogsz csalódni. Bátran ajánlom!

És végül a kérdés, amit a videóban is feszeget: Gyilkos vagyok-e attól, ha azt mondom, hogy a #maradjotthon nem egy doktrína, amit el kell fogadnunk. Ennek a dolognak véres – a szó legszorosabb értelmében – következményei lehetnek pro és kontra is. Diskurzus kell, mert nem lehet a világot bezárni hónapokra anélkül. Ideje felnézni a képernyők mögül, a digitális és közösségi média mögül, és elgondolkozni. Hova tartunk? Mit jelent a személyes életemre, mit jelent a közösségem életére az, ha hónapokig ülünk a négy fal között? Mit jelent, ha nem? Mit fog jelenteni a magyar demokráciára nézve? Mit jelent az EU-ra nézve? Hogyan oldanám meg, ha minden harmadik családtagom elvesztené a munkáját? Ahogy Puzsér fogalmaz: most nem lehet megúszni. Ez van, van olyan amikor a savanyú cukorkát is le kell nyelni. Ez a helyzet most az. Szóval: Mert kimondom gyilkos vagyok?

„Az évek során a kampányok egyre ocsmányabbak lettek. Amikor elkezdtem politikával foglalkozni, mentoraim azt mondták: „Az ég szerelmére, sohase ejtsd ki az ellenfeled nevét!” Ma pedig mindenki azzal kezdi, hogy az ellenfele micsoda utolsó gazember... Az én kampányomat a konyhámból irányították a srácok. Ma meg felvesznek valakit Baltimore-ból, vagy Los Angelesből, és neki nem kell majd a körzetedben élnie, és nem kell a roncsokkal foglalkoznia, amelyeket maga utána hagyott.” – Bill Frenzel kongresszusi képviselő 1971-1991, Thomas L. Friedman: Köszönet a késésért című könyvében

Amikor az ember elkezd politikával foglalkozni, nem csupán az aktuál politika szintjén, ne adj Isten megpróbálja a történéseket a két hazai szekértábortól eltávolodva nézni, csupa ilyen dolog jön szembe: „Ma pedig mindenki azzal kezdi, hogy az ellenfele micsoda utolsó gazember...” Tényleg. A végletekig hiszterizált, és rettegésben tartott szekértáborok idehaza is jobbra is, és balra is meg vannak győződve arról, hogy az ellenfelük micsoda utolsó gazember. Sőt mi több, már ellenfélről szó sincs! Ellenségek vannak! Micsoda különbség! Pedig mindannyiunknak szüksége van a MÉLTÓ ELLENFÉLRE. Engedjetek meg még egy idézetet:

„Mindannyiunknak meg kell választani MÉLTÓ ELLENFELÜNKET, és jól tesszük ha ezt nagyon is stratégiai szempontból tesszük meg.  Semmi értelme olyan valakit választani, akit rendszerint lenyomunk, csupán azért, hogy jobban érezzük magunkat. Ha így tennénk, az semmi értéket nem képviselne a saját fejlődésünk szempontjából. De nem feltétlenül a legnagyobb játékos a placcon a mi MÉLTÓ ELLENFELÜNK. A jó MÉLTÓ ELLENFÉL az, aki leleplez valamit saját gyengeségünkből, és folyamatosan arra ösztönöz minket, hogy napról-napra fejlődjünk.” Simon Sinek – The Infinite Game

Sajnos mi magyarok pont akkor csatlakoztunk a nyugati típusú demokráciához, amikor az megbetegedett. Apró megfázásnak indult, de hamar eszkalálódott a dolog. Bill Frenzel mondataiban benne van minden. Az ellenfelem megbecsülése, az együttműködésre való hajlam okozta a II. világháború után nyugati világban – az emberiség történetében amúgy példátlan – jólétet.  Valamint annak a felfogása, hogy a politikában győzni lehetetlen. Ez egy végtelen játék. Egy-egy választást meg lehet nyerni, de előbb-utóbb az ellenfelem is odakerül majd a kormányhoz. Ezért önmérsékletet tanúsítok hatalmon, hogy majd ő is megtegye, amikor ő hatalomra kerül. Mert sor fog rá is kerülni. Lehet 4 év múlva, lehet 8, 16, vagy 100 év múlva. De sor fog rá is kerülni. Ezért végtelen játék ez.

De miről jut mindez az eszembe? Az elmúlt napokban a felhatalmazás vita kapcsán két dolog merült fel: 1. Orbán Viktor diktatúrát épít, 2. Az ellenzék a vírus terjedését segíti elő azzal, hogy elsőre nem szavazta meg a felhatalmazási törvényt. Hatalmas a csatazaj, és zsigeri gyűlölet mindenfelé. Szerintem érdemes mindkét dolgot megnézni:

1. Orbán diktatúrát épít. Az ellenzék szinte bele van szerelmesedve a gondolatba. Orbán egy autoriter vezető, és imád minél nagyobb hatalmat kapni. Jelentem: Orbán Viktornak ma nem érdeke a diktatúra kiépítése. Magyarországon a Fidesz egy demokratikus és törvényes választáson megkapta a 2/3-os felhatalmazást, amely kétharmad most úgy döntött, hogy a veszélyhelyzetre való tekintettel felhatalmazást ad az ország miniszterelnökének. Személyes véleményem, hogy egy erős – amúgy többpárti – felhatalmazásra minden ilyen veszély estén szükség van.

Szemerényi kétségem nincs afelől, hogy amikor a következő választások lesznek – nem biztos 2022-ben – a Fidesz egy törvényes, és demokratikus választást fog tartani. Afelől sincs kétségem, hogy amennyiben az ellenzék nyerne ezen a választáson, a Fidesz át fogja engedni a kormányt az ellenzéknek.

Mindannyian tudjuk milyen a választási törvény. Objektíven megnézve is: lejt a pálya. De ezen nem hisztizni kell, hanem így hozzáállni: Egyszer egy ismerősöm gyerekkori foci élményeiről mesélt. Élénken élt az emlékezetében egy meccs, amikor a bíró látványosan ellenük fújt. Minden fault, bedobás az ellenfélnek ment. Félidőben keservesen panaszkodtak az edzőnek, hogy az ellenfélnek lejt a pálya. Az edző meghallgatta őket türelmesen, majd ennyit mondott: „Srácok értem, de akkor ma úgy néz ki, hogy 12 ember ellen játszunk.” Majd távozott. A szünet hátralévő részében ott ültek csöndben. Kimentek, és megnyerték a meccset. Mára ennyit az ellenzékről.

2. Az ellenzék a vírus terjedését segíti / segítette azzal, hogy nem szavazta meg a felhatalmazást. – szól a kormánypárti válasz a diktatúrázásra. Idézzük fel ismét Bill Frenzelt: „Ma pedig mindenki azzal kezdi, hogy az ellenfele micsoda utolsó gazember...” Ez mára sikerült tovább fejleszteni. Teremts olyan körülményeket az ellenfeled (ellenséged?) számára, amivel bemutathatod, hogy micsoda utolsó gazember. A korlátlan ideig szóló felhatalmazás pont ilyen. Elfogadhatatlan ellenzéki oldalról, így könnyen bemutatható, hogy lám micsoda utolsó gazemberek, a bajban sem zárnak össze, képtelenek az együttműködésre. Miért fájt volna annyira, mondjuk 2 hétre felhatalmazást adni, majd újra megkérni két hét után? Ez lenne az együttműködés, az összezárás. Ilyen az, amikor MÉLTÓ ELLENFÉLKÉNT tekintünk egymásra. Miért is fájt volna? Elárulom: mert annak zéró politikai haszna van. Így viszont lehet nyerni esetleg pár száz, vagy ezer szavazatot. A korlátlan felhatalmazásról is van egy személyes véleményem: egészséges lelkületű vezető (és ember) nem hogy nem kér, de nem fogad el korlátlan ideig tartó és ennyire tág felhatalmazást. Egész egyszerűen azért nem, mert fel tudja mérni a súlyát egy ilyen jellegű fellelőségnek. Egészséges lelkű ember maga ragaszkodik hozzá, hogy időről-időre visszamenjen a parlamenthez és megkérdezze, hogy ezt csináltam az elmúlt két hétben, egy hónapban. Most is azt gondoljátok, hogy kell nekem ez a felhatalmazás? Ebben ez az egyetlen felelős vezetői magatartás. Nincs de, nincs félredumálás.

Végezetül: adva van a két politika oldal, mindkét oldalon már bevitt, élethosszig tartó begyógyíthatatlan sebekkel. Mindkét oldal be akarja bizonyítani, hogy a másik oldalon lévők micsoda utolsó gazemberek. Egymásban nem a MÉLTÓ ELLENFELET, hanem az ellenséget látják. Ezáltal a bizalom szintje is a béka segge alatt van, nem csak a parlamentben, hanem az utcán is. Teszem fel a kérdést: Amikor ennek krízisnek vége lesz – mert vége lesz – nem lenne értelme feltenni magunknak a kérdést, hogy valóban ilyen politikai elitet érdemlünk? Mi mindannyian: Mi Fideszesek, Mi DK-sok, Mi Jobbikosok, Mi Momentumosok, Mi KDNP-sek, Mi MSZP-sek...

A második világháború elején Pesten meséltek egy történetet, ami így hangzott:

„Amikor a magyar nagykövet átnyújtotta az Egyesült Államok elnökének Rooseveltnek Magyarország hadüzenetét a következő beszélgetés zajlott le, lévén az elnök meglepődött, mert nem hallott még ilyen nevű országról:

• Miféle ország ez? Királyság?
• Ki a királya?
• Királya az nincs, mert király nélküli Királyság.
• Hát ki az ország vezetője. Horthy Miklós ellentengernagy.
• Ha tengernagy, akkor az országnak biztos van kijárása a tengerhez, van haditengerészete.
• Nincs, mert az olaszok elvették a tengerpartját.
• Ezek szerint Olaszország Magyarország ellensége?
• Nem, a szövetségese.
• Akkor hát ki az ellensége?
• Oroszország.
• Ezek szerint Magyarországnak területi követelései vannak Oroszországgal szemben?
• Nem, Romániával szemben vannak területi követelései.
• Akkor Románia ellenséges ország?
• Nem, Románia is Magyarország szövetségese.
• Milyen különös ország! Lássuk csak, milyen a kultúrája! Ki a nemzeti zeneszerző?
• Liszt Ferenc, de ő német.”

Eddig a történet. A lényeg számunkra az így 2020 tavaszán, hogy Operettország sohasem szűkölködött abszurd történésekben. A tegnapi napon ismét sikerült egyet elhelyezni a Magyar nemzeti abszurd archívumába. Ez pedig a 13. havi nyugdíj kérdése.

Először is a 13. havi nyugdíj nem havi, hanem heti, és nem 13, hanem 53. heti nyugdíj négy éven keresztül februárban. Ha esetleg kognitív disszonanciát érzel elárulom: a hiba nem a Te készülékedben van.  Az első 13. havi nyugdíjat, ami ugye az 53. heti nyugdíj, nem decemberben a 12. hónap után (vagy ha úgy tetszik az 52. hét után) hozz a postás, hanem 2021 februárjában a januári nyugdíjjal, így rögtön az első havi nyugdíjjal együtt folyósított dupla első havi nyugdíj válik belőle, ha nem heti lenne, így viszont dupla ötödik heti nyugdíj lesz belőle. Ugye érthető?

De nem ez mindössze játék az abszurddal. A baj az egész történettel kettős:

1. 2021 februárja pontosan 10 hónapra van mostantól. Jelzem a magyar gazdaságnak most van szüksége segítségre nem pedig 10 hónap múlva.
2. A második problémára félek tudom a választ: Miért pont a nyugdíjasok? A nyugdíjasoknak, mint legveszélyezettebb korosztály kétségkívül szüksége van segítségre ezekben a napokban, de az nem anyagi, hanem orvosi segítség kell, hogy legyen. Jelzem a nyugdíjakat folyósítani fogják egészen addig, míg a Magyar Állam nem jelent csődöt. Milyen perverz logika kell ahhoz egy felelős vezető részéről, hogy a jelenlegi égető gazdasági gondok megoldására egy 10 hónap múlva esedékes, nem a rászorulókat segítő csomagot jelentsen be? Elárulom: szavazatszerzés. A magyar politika szekértábor mindkét oldala tökéletes egyetértésben van abban, hogy a nyugdíjasok a legjobb szavazótábor. A magyar nyugdíjas pedig tökéletes szimbiózisban él a politikai elittel és a szekértábor egyik, vagy másik oldalán harcol tulajdonképpen pontosan ugyanazokért az előjogokért. Mert ezek szerinte őt megilletik.

Mi pedig megmaradt gondolkodó emberek ennek a korcs képződménynek a túszai vagyunk. Túszai vagyunk a politikai szekértáborok zsákmányszerzésének, a szigorúan ideológiai alapon meghozott döntéseknek, a mindig minden körülmények között a szavazatmaximalizálásra törekvő – amúgy totálisan tehetségtelen – eliteknek. A baj ezzel az, hogy amikor elül a buli, és abbahagyják a zenészek valahogy mindig mi fizetjük a számlát. Ez a válság teret kell csináljon arra, hogy minimum mi is helyet kérjünk az asztalnál.

2008 őszén kezdtem el dolgozni a Morgan Stanley amerikai befektetési banknál, pont az éppen tomboló válság idején. Jó időzítés, tudom. Akkor nem értettem, hogyan lehetek ennyire hülye és / vagy szerencsétlen. Majd minden hétre jutott „global reduction day”, mert akkor, és ott így kellett mondani a csoportos leépítést. Így már nem is annyira fájó, ha tömegeket küldünk el. Magyarországon nem voltunk jelentős költségelem –nem volt elég nagy szám a nevem mellett az Excelben-, így maradtam egy ideig, majd önszántamból tovább álltam. Nem bántam meg azt az egy évet. Az elsősorból láthattam addigi életem legnagyobb pénzügyi összeomlását, ami sok mindenre megtanított, és mély nyomokat hagyott bennem. Aztán valahogy kilábaltunk a válságból. Mi magyarok lassabban, mások gyorsabban. De a világ már nem lett ugyanolyan, mint előtte volt. Megváltozott sok minden, úgy, hogy szinte észre sem vettük. 2008 előtt a világ egy összekötött, egymással összedrótozott világ volt. 2008 után a Föld nevű bolygó egy olyan „pici világ” lett, ahol egymásra vagyunk utalva. Érdekesség, hogy egy halom 2007-ben bemutatott innováció –hogy mást ne mondjak pl. az iPhone, mint minden okostelefonok alapja – segített, hogy még jobban egymásra legyünk utalva. Ebben az új világban egyszerre vagyunk haszonélvezői és veszélyeztetettjei is az egymásrautaltságunknak.

Ugorjunk előre néhány évet 2020-ba. Ülök frissen elrendelt önkéntes száműzetésemben otthon, és követem a híreket: a koronavírus által okozott globális pánikot. A pénzügyi piacok egyik nap összeomlanak, hogy a következő nap, egy picit összeszedjék magukat. Pont úgy, mint akkor ott 2008-ban. Válság lesz? Én azt hiszem igen. De ha tanultam valamit akkor ott 2008-ban az az, hogy minden válság lehetőség is egyben. Kikényszerített lehetőség a változtatásra, amit amúgy nem tennénk meg. Ha úgy tetszik az élet rendje, Isten keze, a sors fintora, vagy nevezd, aminek akarod.

2008 után két dolgot láttam megküzdeni egymással. Egyrészről, ahogy írtam nagyon egymásra utaltak lettünk globálisan, másrészt sokan elveszettnek érezték magukat ebben az új világban. Hatalmas tömegek. Ők próbáltak valamilyen kapaszkodót keresni, így visszasiettek megszokott sémákhoz: jobb oldalhoz, bal oldalhoz, pártokhoz. „Make America great again!”, „Take back control!” - hangzottak a szlogenek, indultak különböző szabadságharcok. Ezekben a percekben dől el, hogy sikerült-e. Szerintem egyelőre eléggé világos, hogy nem.

Sokszor, és sokat idézik – amúgy tévesen – Darwint, miszerint nem a legerősebb, nem a legintelligensebb élőlény marad életben, hanem az, amelyik a legjobban tud igazodni a változó körülményekhez. Lehet érdemes lenne nem balban és jobban, liberálisban, kommunistában, náciban gondolkozni, hanem elkezdeni leutánozni az Anyatermészetet. Szerintem úgy tud valami adaptív lenni, ha minél kisebb egységeknek adunk nagy autonómiát. Tehetséges, tenni akaró pici közösségeknek, akik képesek globálisan gondolkozni. Látjuk ezt most is magunk körül: ki meri azt mondani, aki járt már Sopronban, hogy a jobb oldali polgármester, míg aki járt Szegeden a bal oldali polgármester nem teszi jól a dolgát? Ők értik ezt a dolgot. Tessék őket kérdezni. Mi egy ilyen modellben a központi kormányzat dolga? Szerintem az, hogy megteremtse azokat a körülményeket, környezetet, ahol a helyi kis közösségek virágozhatnak. Egy helyet, ahol nem mindenki azonnal a miniszterelnökkel akar tárgyalni, hanem elmegy a polgármesterhez, helyi vezetőhöz és megvalósítják magukat.

Idealista vagyok? Igen. Naiv? Teljes mértékben. De hiszek benne. Hiszek abban, hogy ha elül a csatazaj a mostani válság után, nekünk kell elsőnek cselekednünk. Mert a helyi kis összetartó közösségek az új kapitalizmus alapja.

Ha egy pillangó megrebbenti a szárnyát Pekingben, annak hatására - az események hosszú láncolatán keresztül- elered az eső New Yorkban a Central Parkban. Így szól a sokszor idézett, és természetesen túlzó összefoglalás a pillangó-hatásról. Minden mindennel összefügg. Minden mindenre hatással van. Persze el lehet ezt mondani egy sokkal frissebb, érthetőbb módon is, ami talán jobban érthetővé teszi: valahol Kína középső részén egy denevér megmar egy vadállatot. Apró, pici véletlen, két állat civakodása. A civakodás miatt néhány lépéssel és hónappal később emberek halnak meg, kerülnek karanténba, és több milliárd dollár veszteség keletkezik globálisan. Minden mindennel összefügg. Minden mindenre hatással van.

Valahol azt írja a Thomas L. Friedman, hogy ebben a globális faluban, ahol élünk az egymásra utaltságunk hamarabb öl meg minket, mint az ellenségeink. Valóban. Ízlelgessük egy picit: az egymásra utaltságunk hamarabb öl meg minket, mint az ellenségeink. Egy annyira összefonódott világban élünk, hogy akár egy denevér harapása is összeomlást okozhat. Állandóan tűt keresünk a szénakazalban. Kínálkozik egy megoldás: ne legyünk ennyire összefonódva. Ez korábban megoldotta a problémát? Spanyolnátha rémlik?

Van ennek a nagy összefonósdinak pozitív oldala is. Nézz körül! A ruhádat valószínűleg nem Te varrtad, az eszköz működéséről, amint ezt olvasod fogalmad sincs. Képtelen lennél hátra menni a garázsba és összedobni egy iPhone-t. Jelentős részét annak, amit mindennap élvezel más emberek, egy másik országban állították elő, és Te is másoknak hozol létre dolgokat. Én hiszem, hogy összeségében ebben az összefonósdi játékban mindenki nyer. A feladat sokkal inkább az, hogy hogy találjuk meg és kapjuk el azt a bizonyos pillangót mielőtt baj lenne. Versenyfutás ez az idővel és a komplexitással.

Talán a nagy átlaghoz képest többet hallattam a hangom Facbook posztok formájában egy ideje. Ennek kapcsán történt, hogy találkozva egy általános iskolás osztálytársammal beszélgetésbe elegyedtem az írások kapcsán. Kiderült, hogy ő azt hitte újságíró vagyok, pedig mi sem áll távolabb a valóságtól. A valóság az, hogy egy a számokat nem kifejezetten szerető közgazdász vagyok. (De ez egy másik történet.)

Szóval arra gondoltam, hogy ahelyett, hogy csak drága ismerőseimet örvendeztetném meg a Facbookon az írásaimmal szentelek egy blogot ennek a hobbinak. Aztán majd meglátjuk, hogy hova fejlődik az az egész. A végén még tényleg újságíró leszek. :)

Azt gondolom, hogy bár Magyaroszágon a közbeszéd sokszor nagyon is tematizált, de rengetegszer nem az igazán fontos dolgokról van szó. Klisé, de egy nagyon komplex és exponenciálisan változó világban élünk, ahol ami ma igaz, és működik, holnap már bukásra van ítélve. Az egyik kedvenc szerzőmmel - Thomas L. Friedman - élve a világban három dolog változik fénysebességgel: A piacok, az anyatermészet, valamint a Moore törvénnyel fémjelzett informatika. Amikor ezek a változások elkezdték felerősíteni egymást hirtelen nagyon sok ember elkezdte "nem érteni a világot" elkezdte azt hangoztatni, hogy "pusztulásra vagyunk ítélve". Remélem ezekről szó sincs. Erről szól ez a blog, hogy beszéljük ki. Amit itt leírok semmi más, mint a véleményem. A Tiéd lehet gyökeresen más, de ettől még nem kell, hogy utáljuk egymást.

A diskurzus nagyon fontos, és láttam a bizonyos Facebook posztjaimon, hogy sokatoknak van véleménye. Ez jó, és remélem itt is sokan írtok majd. Mert ezek a beszélgetések, kommentek biztos előrébb visznek minket. Sajnos, ahol vagyunk onnan mozdulni kell, ha azt akarjuk, hogy helytálljunk a változó világban.

Magyarán arra teszek kísérletet, hogy csináljak egy szerintem olyan hiánypótló helyet, ahol érdemben lehet beszélgetni dolgokról, amik fontosak, amik alakítani fogják az életünket. Remélem segíteni fogtok benne és én is hozzá tudok adni egy pár gondolatot az életetekhez. Nem ígérem, hogy minden nap posztolni fogok, sőt lesz olyan is, amikor hetekig semmi nem lesz, de azt ígérhetem, ha valami fontos lesz itt fogok szólni. 

Már sokszor leírtam, de Magyarországon van egy nagyon beszűkült közbeszéd, ami nem igazán veszi figyelembe a körülöttünk lévő világ drámai változásait. Pedig az emberiség történetének egyik legnagyobb változását éljük meg. Ráadásul megadatott, hogy az első sorból nézzük végig ezt. Most dől el - lehet néhány száz évre - kik lesznek a sikeresek, és kiből lesz a periféria. A magyar elit felelőssége az, hogy erről nem beszélünk.

Ha csak egy videót nézel meg a YouTube-on az ünnepek alatt, akkor ezt erősen ajánlani tudom. Thomas L. Friedmann beszél az oktatás szerepéről a megváltozott világban. Tanácsai mindenkinek: