Általános iskolában volt egy ízig-vérig irodalom tanárnőm. Tudjátok, abból a klasszikus fajtából, aki még hivatásnak tekintette a munkáját. Bár rengeteget tudott az irodalomról, és teljesen máshol járhatott a művek élvezetében, mint mi kis taknyosok, mégis képes volt leereszkedni közénk megfogni a kezünket, és megmutatni az irodalom szépségét. Rávilágítani, hogy Nemecsek Ernő pontosan miért NEMECSEK ERNŐ -így csupa nagybetűvel- és hogy Boka és Áts Feri tulajdonképpen nem is állnak olyan messze egymástól. Miatta imádtam az irodalmat, szerettem olvasni.
Aztán középiskolás lettem. Lusta, nemtörődöm kamaszként a gimnáziumban lett egy új irodalom tanárnőm. Egy igazi irodalmi ínyenc, hatalmas tudással. Ő letekintett ránk - kis taknyosokra- az elefántcsont tornyából. Lediktálta, hogy pontosan mit gondolt a költő, majd nekünk a következő órán pontosan ugyanazt vissza kellett mondanunk. Lexikális tudást is építettünk szépszerével. Minden memoritert, amit tanultunk a négy év alatt (pl.: egy szabadon választott Arany ballada) tudni kellett a gimnázium végéig. A felelések után húzni kellett három memoritert, és ahányat nem tudtunk annyival rosszabb lett a jegyünk. Magyarán, ha szóról-szóra visszamondtuk az előző órán lediktált gondolatait sem volt biztos, hogy egy ötössel végezzük. Sőt szélsőséges esetben, akár kettessel is kisétálhattunk! Utáltam az irodalmat. Minden percét, tiszta szívből. Például annak a négy évnek köszönhetően kb. egy évtizedig szó szerint undorodtam az orosz realistáktól, vesztemre. Nekem 10 év kellett ahhoz, hogy megértsem a gimnáziumi sokk után, hogy tud üvölteni a semmi a végtelen Oroszországban.
Vége lett a gimnáziumnak, felcseperedtem, és -utólag már szerencsémre-, nem vettek fel a főiskolára. így egy OKJ-s képzésen találtam magam. Hatalmas szerencsémre itt szembejött velem megint egy ízig-vérig tanárember, aki kezembe adta az 1984-et, a Termelési-regényt vagy éppen a Zenga zenéket. Imádtam, minden percét és neki köszönhetem, hogy szeretem a modern irodalmat.
Mi a tanulság? Látom megy a nagy adok-kapok az új NAT kapcsán. Nem csupán az a kérdés, hogy kit tanítsunk, hogy ki érdemelte ki életművével, és nem utolsósorban életével azt, hogy úgy érezzük feltétlenül meg kell mutatni a gyerekeinknek. Nem csak az a kérdés, hogy A Pendragon-legenda, A gyertyák csonkig égnek, Az Adjátok vissza a hegyeimet az, amit a kezükbe vegyenek, vagy éppen a Harry Potter.
A kérdés sokkal inkább az, hogy ki az közülünk, aki úgy fog tudni tanítani, hogy szeressen olvasni. Ki, mit és hogyan tud a kezükbe adni -életkoruknak megfelelően -, ami aztán egy életre olvasó emberré varázsolja őket. Ki az, aki félre tudja tenni az egoját, le tud ereszkedni a gyerekek közé, megfogja a kezüket és bevezeti őket az olvasás csodálatos világába. Tessenek ezen elgondolkodni.
