2008 őszén kezdtem el dolgozni a Morgan Stanley amerikai befektetési banknál, pont az éppen tomboló válság idején. Jó időzítés, tudom. Akkor nem értettem, hogyan lehetek ennyire hülye és / vagy szerencsétlen. Majd minden hétre jutott „global reduction day”, mert akkor, és ott így kellett mondani a csoportos leépítést. Így már nem is annyira fájó, ha tömegeket küldünk el. Magyarországon nem voltunk jelentős költségelem –nem volt elég nagy szám a nevem mellett az Excelben-, így maradtam egy ideig, majd önszántamból tovább álltam. Nem bántam meg azt az egy évet. Az elsősorból láthattam addigi életem legnagyobb pénzügyi összeomlását, ami sok mindenre megtanított, és mély nyomokat hagyott bennem. Aztán valahogy kilábaltunk a válságból. Mi magyarok lassabban, mások gyorsabban. De a világ már nem lett ugyanolyan, mint előtte volt. Megváltozott sok minden, úgy, hogy szinte észre sem vettük. 2008 előtt a világ egy összekötött, egymással összedrótozott világ volt. 2008 után a Föld nevű bolygó egy olyan „pici világ” lett, ahol egymásra vagyunk utalva. Érdekesség, hogy egy halom 2007-ben bemutatott innováció –hogy mást ne mondjak pl. az iPhone, mint minden okostelefonok alapja – segített, hogy még jobban egymásra legyünk utalva. Ebben az új világban egyszerre vagyunk haszonélvezői és veszélyeztetettjei is az egymásrautaltságunknak.
Ugorjunk előre néhány évet 2020-ba. Ülök frissen elrendelt önkéntes száműzetésemben otthon, és követem a híreket: a koronavírus által okozott globális pánikot. A pénzügyi piacok egyik nap összeomlanak, hogy a következő nap, egy picit összeszedjék magukat. Pont úgy, mint akkor ott 2008-ban. Válság lesz? Én azt hiszem igen. De ha tanultam valamit akkor ott 2008-ban az az, hogy minden válság lehetőség is egyben. Kikényszerített lehetőség a változtatásra, amit amúgy nem tennénk meg. Ha úgy tetszik az élet rendje, Isten keze, a sors fintora, vagy nevezd, aminek akarod.
2008 után két dolgot láttam megküzdeni egymással. Egyrészről, ahogy írtam nagyon egymásra utaltak lettünk globálisan, másrészt sokan elveszettnek érezték magukat ebben az új világban. Hatalmas tömegek. Ők próbáltak valamilyen kapaszkodót keresni, így visszasiettek megszokott sémákhoz: jobb oldalhoz, bal oldalhoz, pártokhoz. „Make America great again!”, „Take back control!” - hangzottak a szlogenek, indultak különböző szabadságharcok. Ezekben a percekben dől el, hogy sikerült-e. Szerintem egyelőre eléggé világos, hogy nem.
Sokszor, és sokat idézik – amúgy tévesen – Darwint, miszerint nem a legerősebb, nem a legintelligensebb élőlény marad életben, hanem az, amelyik a legjobban tud igazodni a változó körülményekhez. Lehet érdemes lenne nem balban és jobban, liberálisban, kommunistában, náciban gondolkozni, hanem elkezdeni leutánozni az Anyatermészetet. Szerintem úgy tud valami adaptív lenni, ha minél kisebb egységeknek adunk nagy autonómiát. Tehetséges, tenni akaró pici közösségeknek, akik képesek globálisan gondolkozni. Látjuk ezt most is magunk körül: ki meri azt mondani, aki járt már Sopronban, hogy a jobb oldali polgármester, míg aki járt Szegeden a bal oldali polgármester nem teszi jól a dolgát? Ők értik ezt a dolgot. Tessék őket kérdezni. Mi egy ilyen modellben a központi kormányzat dolga? Szerintem az, hogy megteremtse azokat a körülményeket, környezetet, ahol a helyi kis közösségek virágozhatnak. Egy helyet, ahol nem mindenki azonnal a miniszterelnökkel akar tárgyalni, hanem elmegy a polgármesterhez, helyi vezetőhöz és megvalósítják magukat.
Idealista vagyok? Igen. Naiv? Teljes mértékben. De hiszek benne. Hiszek abban, hogy ha elül a csatazaj a mostani válság után, nekünk kell elsőnek cselekednünk. Mert a helyi kis összetartó közösségek az új kapitalizmus alapja.
